Never give up na na na

Na tessék, beadtam a derekam és mesélek erről is. Nem mondom, hogy olyan nagyon szórakoztató lesz ez a történet, de a hozzáállásom mindenképp pozitív. Mint mindenhez, úgy általában. Minek stresszelni! Persze szoktam, nem erről van szó, csak mire belejövök az idegeskedésbe, és eltelik egy óra, rájövök, már azt sem tudom, miért kezdtem el. Valahogy nem bírok depis lenni. 🙂  Mostanság. Öregszem, igen. Nade mitől is lehetnék feszkós? Uh, vannak ám itt bajok, de nézzük tán a legnagyobbat.

38 leszek ebben a hónapban. Uh, ezt most fájt leírni. Nincs gyerekem, elváltam (vagyis fogok, hamarosan, hivatalosan), de boldog vagyok. Ennyit a száraz tényekről. 😀

Huszonévesen mindenkinek feszes a bőre és csodás a haja, előttünk az élet és mindig mondjuk, oh, ráérünk még arra, család, meg gyerekek, pfuuuj, majd majd majd… egyszer. Bulizunk orrba szájba, világmegváltó terveket szövünk a konyhában a harmadik felbontott bor mellett drága barátainkkal, láncdohányzunk, az óránkat sose nézzük, idő nem számít, dolgozunk, többet akarunk, pénzt, hatalmat, konditerembe járunk, vagy csak költünk a bérletre, mert belefér, nem akarunk elköteleződni, de mégis valahol mélyen vágyunk rá, hiszünk még a mesében, meg a fehér lovon felénk vágtázó és csak minket akaró hercegben, majd reggel másnaposan, fejfájósan dolgozni megyünk. Valahogy így teltek nálam azok a húszas évek. Élveztem az életet, úgy gondoltam minden rendben, tengernyi időm, aztán jött egy hapsi, jó fej volt, megkérte a kezem, hozzá is mentem, ideköltöztünk és gondoltuk juhuuu, jöhet a bővítmény. A baba, ugye. 😀 De ahogy az lenni szokott, ember tervez, Isten végez. Páran ismerik a sztorit, sokan nem.

Kristálytisztán emlékszem az első alkalomra, amikor úgy gondoltuk, hogy akkor most már minek védekezni, jövünk ide a csodás világvégére, papírunk van róla, hogy szeretjük egymást és hozzuk is akkor a papírformát, legyünk többen végre. Aztán teltek a hetek, hónapok, évek, semmi. Persze a történet nem ilyen egyszerű, akit nem érdekelnek a szaftos részletek, most mehet vissza a főoldalra és kereshet másik vicces történetet, akad itt a blogon bőven ilyen. Én szóltam, előre. 🙂

No, a problem ott kezdődött, hogy ide érkezve Új-Zélandra kissé kusza meg hiányos lett a havi ciklusom. Oh, hát biztos az átállás, előfordul ez, majd rendben lesz minden. Hát nem így történt. Első körben háziorvos, aki elküld tesztekre, majd közli, igen, itt vannak bajok a hormonokkal, kéne egy nőgyógyi vizit. Ok, menjünk, majd ő megmondja a tutit, ad valami pirulát, rögtön teherbe esek és jöhet is a pocakosodás. Na igen ám, de a nőgyógyász által felírt gyógyszer és labor eredmények azt mutatták, hogy az én rendszerem odabent erősen haldoklik, még a felírt pirulákra sem reagál. Nincs ovuláció, de sehol a közelben odabent. Ohh, hát akkor hogyan tovább? Drága indiai nődokim feltette azt a fehéren rikító mancsát és közölte, hát el kéne menni egy fertility centerbe. Ok, hát no para, majd ott jobban kivizsgálnak, nagyra tátom a szám, hogy a gyomromba is belássanak, biztos semmi komoly, miért lenne az. Repromed a hely neve, az intézményt vezető orvoshoz kerültem, wow na ő majd megold mindent! Hát nem így lett. A kulcs az AMH teszt volt, ami fogalmam nincs, hogy hangzik magyarul, de angolul Anti-Mullerian Hormone Test, ami megmutatja, mennyi épkézláb petesejtünk van és azok hogy működnek. Persze első körben mindkettőnket vizsgáltak, pasi rendben, akkor nálam lesz a bibi. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor visszahívtak a tesztek után, “eredményhirdetésre”. Beléptem a rendelőbe és megláttam az asztal szélére odakészített zsebkendőt. Tudtam, hogy itt bizony baj van, de nagy. És lett. Kiderült, hogy az eredményem annyira rossz, hogy in vitro se játszik, ami pár petesejtem maradt, az se túl jó minőségű, úgyhogy másik opció után kell nézni. Petesejt donor vagy adoptálás. Persze próbálkozni lehet, csodák vannak, hiszünk is benne, tudjuk is hogy megtörténhet, de ez akkor abban a pillanatban a legkevésbé érdekelt.

Szétcsúsztam. Lelkileg, érzelmileg, mindenhogyan. Mindennel bajom volt, hiányzott a család, a barátok, az egész világot ellenségnek teknintettem, egyszerűen belehaltam a ténybe, hogy én, aki nem ismeri a lehetetlent, aki mindig pozitív és hisz benne, hogy bármit elérünk, ha igazán akarjuk, egy olyan fordulóponthoz érkezett, ahol nincs befolyása a dolgokra. Magamat hibáztattam, biztos sok volt a Mekis kaja, sokat ittam, cigiztem, de a fertilitis doki csak ennyit mondott az egészre: this is not your fault, that’s how you made. Hát, ez nem igazán segít feldolgozni az eseményeket, de igyekeztem. Próbáltam nem tudomást venni a lehetetlenről, hittem a csodában, reménykedtem, bíztam a századik terhességi teszt után is, hogy na majd ez pozitív lesz, produkáltam mindenféle korai terhességi tüneteket, de végül feladtam. Hagytam, hogy lehúzzon a dolog, ráment a házasságom, de újra magamhoz tértem. Eldöntöttem, itt maradok Zééországban és meghazudtolom a tényeket. A fertilitis dokim 2 évet mondott, ennyi ideig várható, hogy lesz ciklusom, majd teljesen le fog állni. Nem adtam fel. Elolvastam ezer meg egy blogot, könyveket, és kidolgoztam egy diétát magamnak. Működött, újra lett mensim, igaz, csak kéthavonta, de ez is valami. Boldog és büszke voltam, lefogytam, egészségesen éltem, és megvolt az eredménye, újra vásárolhattam a mensizős termékeket. Közben rendületlenül randiztam és vártam, hogy jöjjön a herceg, aki belém szeret és első romantikus együttlétünk alatt megfogan a trónörökös. Hát nem így lett. Ebben a korban előbb találok meg egy óceánba hajított apró fülbevalót, mint egy olyan férfit, aki normális és gyereket, családot is szeretne. 🙂

Teltek a hónapok, majd tavaly júniusban sikerült életem utolsó mensijét produkálnom. Ezek már tények. A legutóbbi tesztek azt mutatják, a menopauza “post” szakaszába értem. 34 évesen kezdtem és 38 éves koromig kihúztam, ami az előre megjósolt 2 év pont kétszerese. Az elmúlt 2 év nagyjából bizakodással, elfogadással, sok-sok nevetéssel, boldogsággal telt. De a legutóbbi teszt után megint összetörtem picit. Rájöttem, hogy tényleg ennyi volt, a remény elszállt, hogy nekem valaha természetes úton gyermekem születhet és erre még rájönnek azok a fránya hőhullámok a közel száz százalékos páratartalomban. Uh, ne tudjátok meg, de isten áldja a légkondícionálót. 🙂

Hogyan tovább?

Sajnos vagy nem, abban a korban vagyok, amikor 3+1 opció marad a jövőbeli pasizást/családalapítást tekintve:

  1. Szingli lét és sutba vágni a Tindert, meg minden online randizós oldalt és csak élvezni az életet.
  2. Megpróbálni a való életben ismerkedni, beadni a derekam az első érdeklődőnek, aki kopaszodik, hiányzik pár foga, megiszogatja a napi söröcskéjét de azért néha rám mosolyog.
  3. Vagy lecövekelni a szerény, de kiegyensúlyozottnak tűnő, rendes, ámde begubózott családapa mellett, 3 gyerekkel az oldalán, ahol én sosem leszek az első és legfontosabb, ráadásul lőttek a gyerekvállalásnak is.
  4. A maradék szingli pasik csoportjáról meg ne is beszéljünk, akik borzalmasak, ámde viccesek, de még egyéjszakás kalandra se alkalmasak.

Túlvagyok a múlton, feldolgoztam a legutóbbi rossz eredményeket is és alapból nyomatom a klímát a kocsiban, télen-nyáron. 😀 De még nem tudom eldönteni: akarok ezek után gyermeket vagy sem? Meglátjuk. 😉

 

Leave a Reply

A név és e-mail kitöltése kötelező, de az e-mail nem jelenik meg az oldalon.