Never come to NZ if….

Az a fajta ember vagyok, akinek mindig mindenről megvan a véleménye. Nem értek egyet azzal, hogy boldog boldogtalan gyereket szülhet, picit utálom azokat, akik nem környezettudatosak, és eldobálják a szemetet és nem bírom elviselni az embereket körülöttem, akik állandóan ítélkeznek mások felett. Én se vagyok tökéletes (bár…), megvannak a magam hibái, de valahogy az az érzésem, hogy sokan mellé nyúltak, amikor ide jöttek Új-Zélandra és várnak a csodára… még ma is. Akadnak a nagyvilágban mindenfele olyan homo sapiensek, akiknek bizonyos élethelyzetek, ruhák és stílusok egyszerűen nem passzolnak, de valahogy ez nem tudatosul bennük. Sokan ugyanígy mellényúlnak, ha külföldre költöznek és egyszerűen nem értik, miért nem megy úgy, ahogy szeretnék. Most megmondom a tutit, figyeljetek! 😉

Continue reading

VBK – visa, visa, visa ….

Elképzelem, ahogy most pár otthoni, régi bulizós cimborám felhördül a VBK-t olvasva, kezeit a magasba emeli, már keresi is a retró cédéket és belekezd kedvenc diszkós/funkys nótájába, miközben kurjongat nagyokat a konyha felé, hogy kérek már egy VörösBorosKólát, nosztalgiázni fogunk…. 🙂 (Pittuka persze Soproniért rohan a hűtőhöz) De nem, ez a blog nem buliról, meg koccintásról, meg ünneplésről fog szólni és pláne nem az italozásról….. hanem valami egészen másról.

minta (f: google.com)

Continue reading

From Impressionists To Impressions

Egy verőfényes, UV dús napon, a naptejtől ragacsosan és emiatt kissé feszültebb péntek reggel épp a Toi O Tamaki felé vezető úton jutott eszembe, hogy a benyomásainkról és az ehhez kapcsolódó kiwis dolgokról még nem is meséltem.

Pedig van. Rengeteg. Ha megkérdezné valaki, mi a legjobb dolog az itteni életben, órákig tudnék beszélni róla. De ha azt kérdeznék, egy szóval próbáljam meg összefoglalni mindazt, amit eddig átéltem: elakadna a szavam. Bár egy frappáns szóval lehetne jellemezni az itteni hétköznapi életet: “ráérünk”. Igen, itt mindenki e szerint él. Nem érezni a nagy rohanást, az örökös stresszes “jujj csak kész legyünk vele minél előbb” tempót. Mindenki ráér, mindenre. Közlekedni, a boltban sorban állni, sétálni, sportolni, családdal lenni és nem utolsó sorban dolgozni. A kiwik nem kapkodnak, nem idegeskednek, élnek. Ráérősen, kihasználva az itteni táj szépségét, élvezve a jó és kellemes pillanatokat. Persze ehhez kell egy olyan jól működő rendszer, ami ezt lehetővé teszi. Mert hiába várom a “na végre, tudtam én” monológom ironikus kimondását, még sehol se jött a számra….legyen ez IRD (a helyi NAV), AA (a kiwi autoclub), INZ (a bevándorlásiak), BNZ (a bankunk), New Zealand Post (a kiwi posta) és még sorolhatnám. Egyszerűen itt érezhetően minden könnyedén működik. Ellenben a magyarországi tennivalókkal.

Continue reading

Home sweet home

Eddigi legeseménydúsabb perceinket a háznézés eredményezte. A legnagyobb problémám, hogy főként olyan könnyűszerkezetes, erős túlzással állítható hogy fából készülő házakban élnek, amilyet én még balatoni nyaralónak se biztos hogy megvennék….nemhogy családi fészeknek nevezzek ki. Drága tokaji Keresztmama tyúkóljának falai is vastagabbak voltak ennél. De hát ahány ház, annyi szokás, nekik ez jó és nyilván megértem, hogy egy téglaházban több kárt tud okozni egy kis földmozgás, ami itt meglehetősen gyakori. Az egész országnak olyan amerikai-európai-kiwi hangulata van. Auckland ugye több kis édes városkából áll, a központot (alias belvárost, dowtonwn-t, CBD-t) leszámítva kertespapírházas városkák övezik mindenfele a teret, ami tényleg szép és meg kell hagyni csak ámulok és bámulok amerre csak járunk. A sufnituning itt is népszerű, vannak érdekes tetőjavítási megoldások, amire néha úgy rácsodálkoztunk, hogy percekig földbe gyökerezett a lábunk. A kerítés témát már említettem, az átlag raklapból építi, a másik fele meg deszkából, de festeni nem hajlandóak, és itt az általuk dizájnosan egymás mellé helyezett léckerítések annyira egyenesek és vannak szinkronban egymással, mint azoknak a jópofa múmiáknak a fogai az Egyiptomi Múzeum első emeletén. De hát nincs is ezzel baj, nyilván ők is nevetnének egy jót, ha meglátnák nálunk a vidéki rozsdásodó drótkerítéseket, beton alappal, amelyek már évek óta a szomszéd meggyfájának támaszkodnak kínjukban.  Continue reading

The beginning

Az első mondatunk ez volt: “Bammeg, ez tényleg nem fotoshop…..a színek….jesszus….biztos festik a vizet.”

Így kezdődött minden. A szerelem első látásra élményt egészen március 09, 14:30-ig nem ismertem. (helyi idő szerint) Drága férjem lecsúszott a dobogó tetejéről, most már nem ő az első számú kedvencem, hanem ez a meseszép sziget itt a lábam alatt.

Szóval megjöttünk, jetlag elmaradt, kurva meleg van, minden meseszép, rohangálunk mint pók a falon, házat nézünk, autót már vettünk, a kaját szokjuk – bár a japán cuccok jók és jókat anyázunk a baloldali közlekedés miatt.

IMG_20140313_154544

Continue reading

Once upon a time….

Miért ne.
Ez volt az első gondolatom. Jó pár blogot olvastunk már Új-Zélandról, köszönet érte a szerzőknek ezúton is, név nélkül. Remélhetőleg majd személyes kapcsolatba is kerülünk velük…. szegényekkel. (akik jobb ha távolról szemlélnek csak bennünket, mert felelősséget nem vállalunk magunkért)
Gondoltam belevágok, hiszen tudjuk jól. Ha ismerőseink, rokonaink, barátaink nem is keresnek bennünket, de biztosan kíváncsiak arra, hogy mi van velünk. Nagyon. Borzasztóan. Susmus, pletyi, egy kis csevej…. ilyenkor csuklunk ahogy csak a rekeszizmunk bírja, annak rendje-módja szerint. Pláne ha megtudják, hogy épp a világ másik felére készülünk.

Continue reading